A múlt színei. Megjegyzések a fekete-fehér felvételek színes remedializációjáról

Megjelent oktatónk, Simor Kamilla tanulmánya a digitális kolorizáció problémájáról. 

Marina Amaral és Dan Jones 2018-ban megjelent könyvében kétszáz történelmi, mára már kultikusnak számító monokróm fénykép digitálisan kiszínezett változata látható. [1] A kötet a beszédes The Colour of Time: A New History of the World 1850-1960 címet kapta: az „új” jelző sokatmondóan jelzi azt az elképzelést, amely szerint egy fekete-fehér archív felvétel színezett verziója újfajta érzékiséget jelenthet eredeti kiadásához képest. „Az eredmények lenyűgözőek, a korai fotográfia monokrómját a valós élet vibráló árnyalataiba változtatják át!”, [2] olvasható a kötet ajánlójában. De vajon valóban új történelemről, a múlt újfajta megismeréséről van szó ebben az esetben?

Amaral és Jones kötete bizonyos értelemben már nem számít újdonságnak ezen a területen. A különböző internetes portálokon már évek óta terjednek kolorizált fényképek, filmfelvételek: az egyre fejlettebb digitális színezési eljárások révén történelmünk számos, korábban csak fekete-fehérben látott (mozgó)képi reprezentációját szemlélhetjük színesben. Abraham Lincoln portréja (1862), Jean-Claude Monet a kertjében (1899), navahó férfi mitikus hősnek öltözve (1904), bevetés előtt álló amerikai csapat a második világháborúban (1942) [3] – mára már úgy tűnik, múltunk szinte minden szeglete kolorizálhatóvá vált. A színezett fényképek mellett az utóbbi évtizedben egyre több olyan dokumentumfilm is megjelent, amelyben történelmi jelentőséggel bíró, kolorizált felvételek láthatók, például a World War I in Colour című dokusorozat (Jonathan Martin, 2003), a Powstanie Warszawskie (Jan Komasa, 2014) című dokufikció, az Akik már nem öregszenek meg (They Shall Not Grow Old, Peter Jackson, 2018) vagy az Auschwitz Untold in Colour dokusorozat (David Shulman, 2020). Úgy tűnik azonban, hogy a színezett fényképek végeredménye (kis mértékben ugyan, de továbbra is) különbözik a kolorizált mozgóképekétől. Meglátásom szerint az előbbiek realisztikussága meghaladja az utóbbiakét. Míg az állóképen a színek, a körvonalak, a térmélység és az árnyékolás technikája könnyebben kivitelezhető, és „hihető” a végeredmény, a mozgóképet szemlélve a nem maradéktalanul hiteles színezés kizökkentheti a nézőt a filmélményből.

Tanulmányomban a fekete-fehér archív felvételek színezésének problémájával foglalkozom az España en dos trincheras. La guerra civil en color (Francesc Ecribano–Luis Carrizo, 2016) című film kapcsán, amely a spanyol polgárháborúból fennmaradt több mint 450 filmfelvétel digitalizálásával és színezésével készült el. A 2016-os film „kétlaki” jellegét az adja, hogy habár archív felvételeket használ fel, a hozzáadott színek és újrarendezés által mégis kortárs kontextusban „forgatták újra”. A filmhez az archív anyagokat 4K-ban digitalizálták és rotoszkóptechnikával, illetve maszkolással módosították. A készítők előbb elkülönítették az adott jelenetekben látható elemeket, ezt követően pedig animálták őket. A film alkotói azért is tudtak rengeteg felvétel közül válogatni, mert a spanyol polgárháború kitörése idején már használták az újságírók és a fotográfusok a 16 mm-es filmkamerát és a minden addiginál könnyebb Leica IIIa gépet, amely sokkal nagyobb mobilitást tett lehetővé – így a polgárháborúról rengeteg vizuális lenyomat készült. A filmben a spanyol polgárháború 1936 és 1939 közötti eseményei követhetők kronologikus sorrendben: a színezett felvételek mellett az audiális síkon egy külső narrátor hallható, aki az egyes összecsapásokkal, fontosabb történésekkel kapcsolatban oszt meg információkat. Az alkotók szándéka a politikai semlegesség volt: a polgárháború bemutatása során nem foglaltak állást a nacionalisták és a köztársaságpárti oldal között, hanem a konfliktus aprólékos, évszámokra és helyszínekre fókuszáló ábrázolása mellett döntöttek. Habár elemzésemben elsősorban erre az egy filmre fókuszálok, vizsgálatomban törekszem arra, hogy általánosabb érvényű állításokat tegyek a dokumentumfilmes színezés jelenségéről, indokoltságáról és problémáival kapcsolatban.

Elemzésem fókuszában az a kérdés áll, hogy milyen emlékezeti, társadalmi, mediális környezeti hatások és kortárs perceptuális mechanizmusok teszik vonzóvá az archív, fekete-fehér felvételek kolorizációját. Tanulmányom elején a kolorizációs technika mediális-kulturális és társadalmi kontextusára fókuszálok, azaz a digitális kultúra által meghatározott megváltozott környezetre, amelyben az España en dos trincheras elkészült, illetve amely felől értelmezhetőnek tartom e filmet mint kortárs jelenséget. Ezt követően a digitális színezés okozta következményekre fókuszálok a spanyol dokumentumfilm konkrét megvalósításainak tükrében: az eredeti archív felvételek vizualitásában bekövetkezett változásokra, ezeknek a befogadóra tett hatásaira, illetve – a perceptuális realizmus kérdéseinek összefüggésében – arra, hogy a színezés miként szolgálhatta a térbeliség illúziójának elmélyítését. Elemzésem utolsó részében azt a kérdést vizsgálom meg, hogy milyen történelemszemléleti következményekkel járhat a múlt színesben való kialakítása. Tanulmányomban nem holisztikus magyarázatrendszer felállítására teszek kísérletet a digitális színezés problémájával kapcsolatban, hanem csupán bizonyos szempontokra fókuszálva fogalmazok meg állításokat: mivel a gyorsan fejlődő kolorizációs technológiák egyre változatosabb fényképészeti, illetve filmi eredményekkel szolgálnak, így elemzésem nem is hivatott e mező teljes, szerteágazó területének aprólékos technikai vizsgálatára.

Teljes cikk

Forrás: apertúra